Gyönyörű fotókkal tért vissza Annoni Zita, már rég láttuk ebben a szerepben
Sokszor kérik fel modellnek és különböző tévés szereplésekre, mégis minden ilyen jellegű megkeresést visszautasít Annoni Zita, aki fiatalkora óta több saját vállalkozást is menedzsel. Az egykori modellből mára fotóssá vált édesanyja ezúttal mégis kivételt tett, és Kiss Márk divattervező, stylist ruhadarabjaiban állt a kamera elé.
Ezeket láttad már?
Az elmúlt tizenöt év óriási változást hozott Annoni Zita életébe. Hátat fordítva modellkarrierjének egy teljesen új területen, a fotózásban találta meg önmagát, majd jött a szerelem, és feleségül ment Gianni Annonihoz. Mára két kisfiukkal teljes az életük. Zitának rengeteg terve, célja van, és elmondása szerint a fotózás mindig biztos pont marad az életében.
Milyen érzés volt újra modellként a kamera elé állni?
Ritkán adódik már ilyen helyzet, amikor modellként vagyok jelen egy fotózáson. Az elmúlt években tudatosan alakítottam így, de most mégis nagyon örültem, amikor a csapat megkeresett a projekt tervével, és azonnal felkeltették az érdeklődésemet, hajtott a kíváncsiság, vajon milyen lesz a végeredmény. Nem volt kérdés, hogy igent mondok a felkérésre.
Miért nem vállalsz el már ilyen jellegű megkeresést?
Huszonkilenc éves voltam, amikor hoztunk egy közös döntést a Sugarbird divatmárka vezetésével: a továbbiakban nem leszek a csapat állandó modellgárdájának tagja. Már csak a fotózásra akartam fókuszálni. Azóta nyilván volt több együttműködésem is, de elenyésző számban. Inkább fotózni szeretek. Azt gondolom, a kettőt nem lehet százszázalékosan együtt csinálni.
Komolytalannak tűnne, ha mindkét területen jelen lennék. Bár a fotózás állandó része az életemnek, mégis sokan meglepődnek még ezen. Rengeteg cégnek fotózok, több képem is visszaköszön a fővárosban látható óriásplakátokon, az esetek többségében mégsem tudják az emberek, hogy a nevemhez fűződnek ezek az alkotások.
A ritka alkalmak során, amikor mégis kötélnek állsz, hogy éled meg ezeket a pillanatokat?
Rendkívül jó szép sminkben, szép frizurával újra gyönyörű ruhákba bújni, kicsit kiszakadni a valóságból. Majd a fotózás után azonnal bepattantam az autómba, és rohantam az óvodába a nagyobbik fiamért. Szeretem a hétköznapi rutinjainkat.
Mennyire okoz nehézséget, hogy az anyasággal járó feladatok mellett kevesebb az énidőd?
Viszonylag későn érkeztek a gyerekek az életembe, ezért semminek nem érzem a hiányát. Sokáig vártunk rájuk, nem vágyom másra, csak arra, hogy minden időmet velük töltsem. Most az interjú közben is melegítőben, baseballsapkában rohanok a gyógyszertárba, majd az óvodába.
Korábban el tudtad volna magadról képzelni, hogy ennyire nem számítanak majd a külsőségek?
Nem fért volna bele a korábbi életembe, hogy ne a legmakulátlanabbul jelenjek meg a nyilvánosság előtt, de ma már tudom, akkoriban az nagyon nem én voltam. Ez egy felvett szerep volt, ma már nem érdekelnek a külsőségek. Az pedig külön öröm, hogy erre tart a világ, nem az a normális, ha mindig minden tökéletes.
Ha egy tanácsot adhatnék a fiatalkori önmagamnak, biztosan elmondanám a tinédzser Zitának, hogy ne akarjon megfelelni másoknak, maradjon az a vidéki lány, aki annak idején felköltözött a fővárosba, hogy megvalósítsa az álmait. Régen rettenetesen zavart a beszédem, nem akartam, hogy esetleg mások furcsának tűnő szóhasználatom miatt kinézzenek. Az évek alatt sikerült ezeket levetkőznöm, átformálnom a beszédemet. Mostanra viszont eljutottam oda, már nem érdekel, ha kicsúszik egy-egy furcsaság a számon, mert ez is én vagyok.
Hol volt az a pont, amikor eldöntötted, nem foglalkozol azzal, mit gondolnak vagy mit várnak el tőled mások?
Mindig is be akartam kerülni egy közösségbe, ahol modellként érvényesülhetek. Emlékszem, Szolnokról jártam fel katalógusfotózásokra, és mindent megtettem azért, hogy elfogadjanak. Mai fejjel úgy gondolom, meg kellett hozzá érnem, hogy ne mások elvárásai szerint éljem az életemet.
Másrészt mostanra van mellettem egy olyan férfi, aki az elmúlt tíz évben megerősítette bennem azt a felismerést, mennyire nem számítanak a külsőségek, hogy nem ezektől leszek több. Gianni nem az a férfi, aki a megjelenés alapján ítéli meg az embereket, és az egyszerűségre törekszik.
Visszahozta azt a korábbi énemet, amikor a lazaság, a kényelem volt a legmeghatározóbb eleme a mindennapjaimnak. Sokáig szégyelltem az elálló füleimet, évekig takargattam. Ma már ez sem érdekel, mert velük vagyok önmagam. A gyerekkoromban nem voltak érzékenyítések, számtalan gyerekkori trauma ért azért, mert csúfoltak az elálló füleim miatt. Az akkori mesék nem az elfogadásra sarkallták a gyerekeket. A fülem miatt folyamatosan gúnyt űztek belőlem, és ezeket a sebeket azóta is hordozom.
Ezek olyan beidegződések, amiket sokszor felnőttként is nehéz levetkőzni.
Sok munka kell hozzá, hogy a rossz beidegződéseket képes legyél letenni, elengedni. Hatodikos koromban, amikor még csak huszonhat kiló voltam, és egy osztálytársam folyamatosan bántott, egyszer sírva mentem haza emiatt. Apukám rám szólt, hogy ne hisztizzek, inkább védjem meg magam, nyugodtan üssek be egyet a fiúnak. Sokat beszélgetünk erről Giannival, vajon mennyire volt tudatos édesapám nevelése, és mennyire befolyásolta mindezt az a nevelési minta, amit a saját szüleitől kapott.
Sajnos már soha nem kapom meg tőle erre a választ, mert apukám már nem él. Biztos vagyok benne, hogy fontos volt neki, hogy minden esetben álljak ki magamért, valamiért ő ezt az elintézési módot tudta nekem javasolni. Én arra nevelem a fiaimat, hogy a legnagyobb szeretettel fordulhatnak a szüleikhez, akikkel mindent meg lehet beszélni. A támaszuk szeretnék lenni, aki mindig ott lesz nekik, legyen szó bármilyen csalódásról, negatív élményről. A mi ajtónk mindig nyitva áll majd előttük.
A szeretet és az önzetlenség egyik legjobb kifejezése az, amikor egy gyereket ahelyett, hogy magadhoz láncolnál, engedsz szabadon szárnyalni.
Sokat kell még ezt tanulnom, és van mit fejlődnöm ezzel kapcsolatban. Még nagyon kicsik a gyerekek. Hiszem, hogy szeretettel, törődéssel, a világ megismertetésével rengeteget tehetünk a gyerekeinkért. Folyamatosan mesélek nekik a világról, a körülöttünk lévő emberekről, az életről, természetesen a koruknak megfelelően. Ha eljön az idő, hagyni kell őket kibontakozni, hogy megtalálják önmagukat és a céljaikat.
Korábban milyen gondolataid voltak az anyasággal kapcsolatban?
Volt egyféle elképzelésem, aztán megszülettek a fiúk, és minden a szöges ellentéte szerint alakult. De jól van ez így! Egyszer a kisfiammal megnéztük A legcsinosabb óriás című színjátékot egy gyerekszínházban. A történetben Gyuri a legrongyosabb óriás a városban. Minden vágya az, hogy ő legyen a legcsinosabb, ezért új ruhákat vásárol magának, majd hazafelé mégis minden ruháját odaadja az állatoknak, ő pedig ott marad ruha nélkül, és hirtelen fázni kezd.
A gyermekem ebben a pillanatban hirtelen levette a pulóverét, felment a színpadra, és odaadta az óriásnak. Rettenetesen büszke voltam rá, és ez megerősítette bennem azt, mennyit számít, hogy milyen szülői mintát hozunk otthonról. Ez adja a legbiztosabb alapot, és meghatározza, hogy később mennyire leszünk szociálisan nyitottak, érdeklődőek, támogatóak másokkal.
Mennyire foglalkoztat az idő múlása?
Az életem egy olyan szakaszában vagyok, amikor a gyerekekkel való foglalkozás teszi ki a mindennapjaimat. Nem is az idő múlása foglalkoztat, még fontosabb, hogy sokáig fitten, egészségesen legyünk mellettük.
Hogy képzeled el a jövőt a szakmádban?
A fotózás örök szerelem az életemben, de mellette próbálok nyitni új dolgokra is. Ha egyszer több szabadidőm lesz, biztos, hogy befejezem a korábban elkezdett baristaképzést. Jó lenne, ha be tudnék segíteni Gianninak, ezzel is támogatva a férjem vendéglátással foglalkozó vállalkozásait. Nem a kirakatban képzelem el az életemet. Hasonlóan, ahogy most, visszavonultan szeretnék élni a nyilvánosságtól, maximum a közösségimédia-felületeimre korlátozni a jelenlétet, később pedig további sikereket elérni egy újabb saját vállalkozásban is. Meglátjuk, mit hoz a jövő!
Fotó: Demeter Vanda Stylist: Kiss Márk Smink: Nógrádi Barbara Haj: Radván Simon Videó: Radván Lilla
„Sokan küzdenek mentális nehézségekkel, aminek az online világ csak egy kis szelete” - beszélgetés Steigervald Krisztiánnal és Forgács Mariannal
