Veres Mónika Nika és Horváth Mónika: „Nem véletlenül nevezzük egymást tesónak”
Veres Mónika Nika és Horváth Mónika barátsága irigylésre méltó. Már csak azért is, mert egy olyan szakmában találtak egymásban lelki társra, amit nem feltétlenül az érdek nélküli emberi kapcsolatok jellemeznek.
Ezeket láttad már?
Horváth Móni első nagy, olyan főszerepében látható, amit a kezdetektől ő formál, az Evita címszerepét bízták rá a Győri Nemzeti Színházban. De miben segített neki a lakótársa, Veres Mónika Nika a próbafolyamat alatt, és mi a barátságuk titka? Egy ilyen szoros barátságban vajon meddig van hatáskörük a másik életében? Meglepő őszinteséggel meséltek erről a GLAMOUR-nak.
Webber Evitája a londoni premier előtt bakeliten jelent meg, aztán készülve a színpadi bemutatóra kiderült, hogy a lemezen éneklő Julie Covington a stúdióban elbírt a zenei anyaggal, de ahhoz már kevésnek bizonyultak hangi adottságai, hogy estéről estére elénekelje. Tényleg ilyen nehéz ez a szerep zeneileg?
Móni: Anitával, a másik szereposztás Eva Peronjával beszéltünk róla a főpróbahét végén, hogy azért ebben a szerepben el lehet fáradni. Sok az énekelni való, és egy olyan regiszteren mozog, ami feszegeti a határokat. Fárasztó, de váltott szereposztásban megoldható.
Nika, te lakótársként mennyire folytál bele a próbafolyamatba?
Nika: Úgy érzem, az utóbbi időben mindketten kaptunk feladatot az élettől, ez mindkettőnk számára tanulóidőszak. Tesónak inkább szakmailag, ez az első olyan főszerepe, amit a nulláról épít fel, nem úgy veszi át valakitől vagy ugrik be az előadásba. A próbaidőszak alatt sok időt töltött Győrben, így nem voltunk egy helyen, de próbált beavatni a részletekbe, hogy zajlik éppen a folyamat.
Nyilván soha nem kérdés, hogy támogatjuk egymást. Azt érzem egyébként, hogy az életben a nagyobb lelki támogatást eddig én kaptam a tesótól. Bár a bemutatót nem látom, mert dolgozom: már most nagyon büszke vagyok rá.
Móni: Van egy közös karkötőnk, mindig rajtam van, nagyon sokat jelent. Az egyik próbán álltam a nagy dal, a Miért kell, hogy sírj, Argentína? előtt, és azt éreztem, ezt most le kell majd vennem. Kint kell hagynom mindent. De a közös tetkónk a bokámon velem marad akkor is.
Tegyük kicsit képbe az olvasókat. Már elhangzott, hogy „tesó”. Ezt sokszor olvashatjuk az Instagramon is, amikor egymással vagy egymásról posztoltok, sztoriztok. Hogy is van ez?
Móni: Ez lelki dolog, nem biológiai.
Nika: Nagyon sokan kérdés nélkül tudomásul veszik, hogy testvérek vagyunk, és rögtön arra gondolnak, hogy milyen vicces kedvükben lehettek a szülők, hogy Móni és Móni.
Móni: Néha rájuk hagyjuk...
Nika: Teljesen mindegy, hogy milyen emberi kapcsolódásnak nevezzük ezt. Mindketten egykék vagyunk. Egyedül nőttem fel, és sokáig gondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha volna testvérem. Aztán az élet úgy hozta, hogy harmincon felül lett egy olyan ember, aki mellettem van mindenben, a jóban és a rosszban is. 2017-ben ismerkedtünk meg a We Will Rock You castingján.
Félre ne értsétek, de kicsit azt érzem, hogy olyan a dinamikája a barátságotoknak, mint ami két férfi barátságára jellemző inkább. Lehet, hogy most ez nagyon sztereotip, de ha az irodalmi példákat is nézzük, akkor az a jellemzőbb, hogy két lány barátsága sokszor sérülékenyebb, míg két pasi között talán csak az tudja elmérgesíteni a viszonyt, ha mondjuk mindketten ugyanabba a nőbe szeretnek bele.
Nika: Érdekes, amit mondasz, ezen így még soha nem gondolkodtam el. Az biztos, hogy a mi barátságunknak nem a nőiség az alapja. A zeneiskolás éveim alatt volt jó barátnőm, van, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, ha nem is napi szinten. Minket tesóval sok minden összekovácsolt, az első pillanattól megvolt a közös hullámhossz, ami nem arról szól, hogy elmegyünk együtt shoppingolni – persze olyat is szoktunk. Akkor Móni végtelenül türelmes, nekem néha teljesen elvonja a figyelmemet a nézelődés.
Móni: Valóban, én vagy meglátom, amit keresek, vagy nem. Ő mindent végignéz és végigpróbál. De visszatérve a mélyebb dolgokra, én abban hiszek, hogy bármi bánt, azt ki kell mondani, nem szabad magadban tartani, még akkor sem, ha kellemetlennek érzed. Ha elég fontos az adott emberi kapcsolat, ezeket meg kell beszélni, mert egy apró sérelem is jelenthet később nagyobb problémát. Ha tudod, hogy egy kapcsolat a kölcsönös szereteten alapul, akkor tudod, hogy nincs olyan, amit ne mondhatnál el.
Nika: Sok esetben banális problémák miatt szakadnak meg barátságok vagy párkapcsolatok. Mindig van olyan időszak, amikor az egyik félnek jobban kell tolerálnia a másikat.
Móni: Ezzel nincs baj, egyszerűen tisztelni kell egymást. Az elhallgatás, ami a legnagyobb réseket generálja. Mióta ismerjük egymást, ez volt az első időszak, amíg Győrben voltam, hogy nagyon mást csináltunk.
Azért is szép egy ilyen őszinte barátság, mint a tietek, mert ebben a szakmában sok a csalóka emberi kapcsolat. Egy színházi büfében nyilván más érzelmeket él át egy közösség, mint a banki étkezőben, ahonnan délután mindenki hazamegy.
Móni: Jellemző a látszaterősség. Amikor használod a lelked és nagyobb amplitúdón vagy, akkor érezheted egy adott helyzetben, hogy valaki sokkal közelebb áll hozzád. De aztán ahogy vége az adott próbafolyamatnak, előadásszériának, ez megmarad egy ismeretség szintjén. Visszatérve az utóbbi időszak távolságára, nem bánom, hogy ez most így alakult. Van, amikor egyedül kell megoldanod a dolgokat.
Nika: Ebben a szoros kapcsolódásban van egy olyan kérdés is, hogy meddig van hatásköröd a másik életében? Nem a támogatásról beszélek, hanem van olyan, ami az egyén feladata, és nem foghatja mindig a másik a kezed.
Móni: Érdekes megélni azt, hogy nem minden tartozik rám vagy rá. De ez az évek alatt a helyére került.
Amikor az egyik oldalon bekerül egy férfi a képbe, ő ezt mennyire érti? Van ebben meló?
Nika: Mindenben van meló, ha akarunk vele dolgozni. Aki csak az Instát pörgeti, az láthatja, hogy éljük az életünket, színházba járunk, elmegyünk vacsorázni. Ebből születtek mindenféle kombinálások, de az embernek a saját dolgával kell foglalkozni. Én a magánéletemet nem teszem ki a nyilvánosság elé, pont annyit osztok meg, amennyit szeretném, hogy lássanak belőlem. Fél évvel azután mentünk szét az exvőlegényemmel, hogy megismerkedtünk Mónival, így volt miből összekaparnia. Ez már akkor az elején megerősítette ezt a barátságot.
Móni: Nagyon féltem egyébként, ha jön egy ilyen hosszabb időszak, mint a győri, akkor az lelkileg is eltávolít minket, miközben nekem fontos az állandóság.
Egy ikerpár egyik tagját hallottam hasonló érzelmekkel mesélni a másikról. Szép, hogy nem kell vérszerinti kötelék egy ilyenfajta kapcsolódáshoz.
Móni: És képzeld, ezt nem értik az emberek. Egyáltalán nem. Az, hogy mi ennyire össze vagyunk nőve, az sok embernek egyértelműen párkapcsolatot jelent. Egy ideig magyaráztuk, aztán elengedtük.
Nika: A szakmából adódóan nyilván fontos, hogy mit gondolnak rólad az emberek, hiszen nekik adod, ami művészileg a kezedben van. Fontos, hogy nyitott szívekre talál-e, amit a színházban vagy a koncert színpadán képviselek. Néha hozzánk közel álló embereknek kell úton-útfélen magyarázni, hogy nem vagyunk együtt.
Mindketten őszinte életet élünk, ha mégis így lenne, nem takargatnánk. Egy idő után ebbe elfáradsz, és azt mondod: tudod mit, gondoljatok, amit akartok. Valószínűleg ritka az ilyenfajta kapcsolódás egy bizonyos kor fölött, de nem véletlenül nevezzük egymást tesónak. Mindent a kezébe mernék adni, kérdés nélkül, és nem tudok elképzelni olyat, ami 180 fokot fordítana ezen.
És ott van Tobi kutya is.
Nika: Móni a keresztanyja.
Móni: Néha még tesónál is jobban aggódom érte. Ha kell, orvoshoz cipelem éjszaka. Az elején sokszor megugatott, ma már velem alszik.
Legutóbb a SIX-ben dolgoztatok együtt a Madách Színházban. A legtöbb ember, akivel beszéltem az előadás kapcsán és látta már, azt mondta, hogy muszáj megnézni újra. Nektek is akkora szerelem ez az előadás belülről, mint a közönségnek a nézőtérről?
Nika: Ha párhuzamba hozható, azt érzem, mint a We Will Rock You alatt. Amikor előadást csinálunk, biztonságban érzem magam.
Csernus Imre: „A magyarok nem mernek beszélni a hiányosságaikról, miközben tagadják a hibáikat”
Móni: A We Will Rock You életem legjobb próbafolyamata volt.
Nika: Bár nincs sok zenés színházi tapasztalatom, a többiek mondták, hogy elképesztően ritka, hogy olyan emberek jöjjenek össze egy előadás kapcsán, mint akkor. Akik ennyire egyet akarnak. Aztán később sok barátság született ebből a csapatból, és van olyan párkapcsolat is, ahol már gyerek is van.
Móni: Mindegy, ki mit csinált az előadásban, amikor a Szegedi Szabadtérin játszottunk, lent volt együtt a Tisza partján hajnalig - mindenki, a színésztől a táncoson át egészen a díszítőkig, fodrászokig. Mindenki. A SIX talán annyiban más, hogy kevesebben vagyunk, és mindenki más időpontban „érkezett meg” abba az érzésbe, hogy ezt egy csapatként toljuk. A premierre azonban ez egyértelművé vált. Igazából akadt minden ott is fél év alatt, magánéleti zűrök, sírás-rívás, végignéztük egymás kis harcait, ez sokat számít.
Nika: Amikor kis túlzással nulla-huszonnégyben emberként látod a másikat, közelről.
Nyilván az Evita próbafolyamata alatt is megvívtad a magad harcait, Móni. Mi újat fedeztél fel ebben a nőben? Amit esetleg eddig nem ismertél belőle.
Móni: Csak újat, nekem ez a darab nagyon kívül esett a szakmai figyelmemen. Anita is, én is az Operettszínházból jövünk, ami akkor Lévay Sylvester-központú volt, ez pedig Webber, az ő darabjait a Madách játssza Budapesten. Számomra új maga az alapanyag is, és az is nehezítő tényező, hogy egy csomó része nem túl fülbemászó. Szakmailag egyértelműen kihívás, a szerep emberi vonalait pedig még keresem.
Reggel egy rádióinterjúban kérdezték, hogy van-e olyan tulajdonsága ennek a nőnek, ami rám nem jellemző, de jóleső vele a színpadon azonosulni. Igen, van benne egy megkérdőjelezhetetlen magabiztosság. Van az előadásban egy rész, a Rainbow High című dalnál, ahol nem lehet kérdés – se hangilag, se magabiztosságban.
Jó érzés csinálni. Aztán ahogy haladsz előre a történetben, hirtelen lesz nagyon rosszul Eva, azt hiszem, ezt az átmenetet még keresem. Muszáj megélni érzelmileg. És muszáj beosztani az érzelmeket. A SIX-ben bármilyen lehetsz, belefér, akármilyen vagy, az ott oké. Itt nyilván nem, majdnem minden dalban rajtad van a reflektor. Jó, de kemény. Még tapasztalom.
Nika, neked Majkáékkal indul a szezon?
Nika: Már bemelegítettünk április-májusban, egy kis szünet után pedig innentől minden hétvége fullon.
Azért ez tényleg a két véglet: a zenés színház és az egyik legnépszerűbb hazai zenés formáció.
Nika: Nagy szerencse és adomány, hogy a zenében, de különböző területeken részt tudok venni olyan produkciókban, ahol kihúzhatom a hátamat. Nem csak magam miatt, hanem a kollegák miatt is, akikkel együtt lépek színpadra. Ott kicsit több pasi van, mint a SIX-ben, egyedüli lány vagyok a Majka-produkcióban. Bár idén már lesznek táncoslányok is. Nagyon élvezem, hogy ezt a műfaji sokszínűséget meg tudom tapasztalni. Nagyon vágytam a zenés színházat, aztán egészen hihetetlen módon az 56 csepp vérben kaptam egy főszerepet.
Móni: Ő így castingol... (nevet.) Félre ne értsétek, ez rengeteget elmond a kvalitásairól, nálam állandó piedesztálon van.
Nika: Nekem pedig most nagyon fontos az életemben, hogy láthatom, hogy Móni kap egy olyan méltó és nagy feladatot, amit megérdemel, amiért rengeteget dolgozott. Sok minden miatt vagyok rá büszke, és vágyom azt is, hogy legyenek olyan szakmai dolgai, megérdemelt élményei, amiket én kapok az életemben, amikben ő is támogat engem. Hogy igazán meg tudja mutatni magát. Van mit, bőven.
